A beszédmű elkészítését meghatározó tényezők

• az előadó személye: Ki mondja el?
• az előadás tárgya: Miről ?
• mondanivalója: Mit mondjon el?
• a hallgatóság, intertextus: Kinek mondja el?
• az előadás célja: Milyen céllal?
• a kommunikációs helyzet: Írásban vagy szóban?
• az előadásmód: Hogyan fogalmazza meg?
• a hely: Hol kerül sor az előadásra?
• a szituáció: Milyen szerepkörben?

A nyilvános szerepléshez megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie minden szónoknak. Ezt a felkészültséget kívánja megalapozni a következő fejezet.

Olvasmány

Olvassa el Angelusz Róbert: A fenyegető és vonzó nyilvánosságról szóló cikkét!

Az interjúszituációt az emberek igen különbözően értelmezhetik. Vannak személyek, akik a notabilitás szerepében élik meg, hogy őket keresik fel kérdezők, és minden feszélyezettség nélkül nyilatkoztatják ki álláspontjukat. Mások fokozottan bizonytalansággal, a „rossz” szerepléstől való félelmükben szinte kínpadon érzik magukat. Az utóbbiak gyakran úgy élik át a helyzetet, hogy az interjú áttöri privát szférájuk határait, és olyan kérdésekről kell véleményt formálniuk, amelyeket inkább zárt magánügyként kezelnének, s amelyről a megnyilatkozást kínosnak tartják, mert szereplésük tartalmazza a rossz válaszadás, a megszégyenülés, a kudarc kockázatát.

A széles körű nyilvánosság reflektorfénye természetesen csak fokozza a fellépés tétjét, hiszen a közszemlére kerülő ember társadalmi presztízse – szereplésének sikerességétől vagy sikertelenségétől függően – számottevően megváltozhat. Az újságok, a rádió, a televízió pozitív visszhangja már önmagában is javíthatja az érintettek megítélését, a személyes megjelenés, a sikeres fellépés pedig látványosan növelheti társadalmi rangjukat, közéleti státusukat. Ez presztízsnövelő potenciál magyarázza, hogy a közéleti karrierre, hírnévre vagy népszerűségre törekvő emberek olykor komoly áldozatokra hajlandók a nyilvános szereplés érdekében. Az összefüggés ebben az esetben is kétirányú. A tömegkommunikációs intézmények státusznövelő ereje részben onnan származik, hogy a megszólalók között a híres, a sikeres vagy a magas státusú emberek túlsúlyban vannak, és személyes presztízsük fénye az intézményre is átsugárzik. Az államférfiak, a sztárok, a hírneves emberek exkluzivitása és a személyüket övező csillogás a modern viszonyok között is megőrzi a reprezentatív nyilvánosság bizonyos stílusjegyeit. A nyilvánosság nagy kerítő, amely a híressé válás. a differencianövekedés, a társadalmi felemelkedés ígéretét csillantja fel.

A nyilvános szereplés ugyanakkor a presztízsvesztés, a megszégyenülés, a kudarc fenyegető lehetőségeit is hordozza. A nyilvánosság reflektorfényében a legkisebb hiba is felerősödik; a szereplők esetleges ballépésének elvileg mindenki tanúja lehet. Egyetlen nyilvános kudarc megsemmisítheti az aktorok sokszor hosszú idő munkájával kivívott tekintélyét.
Semmiképpen nem tekinthető meglepőnek, hogy a nyilvános szereplés – legyen szó akár színészekről, politikusokról vagy hivatásos kommunikátorokról – gyakran vált ki olyan tüneteket, mint a lámpaláz, az elfogódottság, a zavar vagy a kínosság érzése.
A nyilvánosság szereplés és a „rivaldafény” – közös jegyeik ellenére is – igen eltérő kihívásokat jelentenek. Kétségtelen, hogy az egyedüllét viszonylag kontrollmentes feszélyezetlenségéhez képest a legkisebb nyilvánosság is a feszélyezettség érzékelhető növekedésével jár. Társak jelenléte – a szituáció intézményes vagy informális jellegétől, a konkrét szereplők sajátosságaitól függően – a viselkedést szabályozó normák egész sorát hozza működésbe. A nyilvánosság különböző színterein a viselkedés pszichológiai terhei mégis jelentős eltéréseket mutatnak. A goffmani értelemben vett nyilvános viselkedés az élet többé-kevésbé rutinszerű cselekvésmódjaihoz tartozik, dramaturgiáját az emberek a szocializáció során sajátítják el. Nyilvános helyeken – az utcán, a villamoson, a mozik előcsarnokába – a figyelem megoszlása rendszerint kiegyensúlyozott, és az élet számos más interakciós szituációban a jelenlévők kis száma vagy a korlátozott transzparencia hat mérséklően a feszültség szintjére. Közszemlére kerülés esetén azonban éppen ezek a feszültségkorlátozó tényezők hiányoznak. A láthatóság korlátlan kitágulását az emberek túlnyomó többsége rendkívüli szituációként éli át s az ilyen kihívásra sokan a „nem az én világom” elhárító gesztusával reagálnak.

Mindig vannak olyan személyek, akik inkább látják fenyegetőnek, mint vonzónak a nyilvános szereplés váratlan kihívásait.

A nyilvános szereplés blokkoló tényezői közt a következmények kiszámíthatatlansága is fontos szerepet játszik. Különös élességgel jelentkezik tömegkommunikációs megnyilatkozások esetében. A tömegkommunikáció közvetett jellege a kontroll lehetőségét jelentősen csökkenti. A kommunikátor és a közönség szétválasztásával a befogadói reakciók „láthatatlanná” válnak. A visszajelzések hiányában megszűnik az a lehetőség, hogy a kommunikátor az észlelt közönségreakciók hatására korrekcióval éljen. Ez a közönség láthatatlanságából származó magány növeli a kommunikátor bizonytalanságát, a nyilvános szereplés kockázatát. A kommunikáció közvetett jellegéből adódó kiszámíthatatlanság még kézenfekvőbb az üzenet tartalma és sorsa tekintetében. A megszólaló személy közzététel számos feltételét, a „kapuőrök” munkáját, a megnyilatkozás kisebb-nagyobb átigazításait, „elhelyezését”, a kontextusból adódó torzításokat nem képes ellenőrizni.
A nyilvános szereplés rögzíthetősége, sokszorosíthatósága, az élet legkülönbözőbb helyzeteiben való felidézhetősége csak növeli a közlő intenciótól eltérő felhasználás lehetőségeit.

 
A nyilvános szereplés iránti hajlandóság a nyilvános beszédmód jellegzetességei is korlátozzák. A tömegkommunikációs intézmények számos közleménye elvileg mindenkihez szól, a nyilvános beszédmód azonban könnyen beleütközik a különböző társadalmi rétegeket elválasztó nyelvi sorompókba. Az újságok, a rádió, a televízió nyelve, a közönség heterogenitása miatt csak nagyon kis mértékben épülhet a korlátozott kódok univerzumára. Ez ugyanis feltételezi a tapasztalatok, az együttes élmények olyan közös értelmezési kontextusát, ami a munkamegosztás és a rendszer-komplexitás magas szintjeivel jellemezhető, modern társadalmakban csak az intim szférában vagy az erősen homogén közegekben alakulhat ki. A tömegkommunikációban dominánssá váló beszédmód így szükségszerűen a kidolgozott kódok túlsúlyára épül ,amely a nagyközönség rendkívül eltérő tapasztalatvilága ellenére képes explicitté tenni az eltérő társadalmi kontextusokból származó üzeneteket.

A társadalmi hierarchiában felülről lefelé haladva azonban növekszik az a rés, amely az egyes rétegek magánbeszédmódjait a nyilvános beszédmódtól elválasztja. Jórészt ezzel magyarázható, hogy már a befogadás passzív szerepkörében is számottevőek a középrétegek alatt elhelyezkedő társadalmi csoportok megértési nehézségei. Kézenfekvőnek látszik, hogy a nyelvi-kommunikációs hátrányok nagyobbak a nyilvános fellépés, mint a befogadás szituációjában. A nyilvános szereplés feltételezi az alternatív jelentésváltozatok megértését és rugalmas használatát, a könnyedséget, a nyelvi választékosságot és a gyors reakcióképességet. A megfelelő tárgyi felkészültség mellett ezek hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy számos – főleg alacsony státust betöltő – ember a nyilvános szereplésre inkompetensnek véli magát. Az ilyen személyeknél a nyilvános szereplés lehetséges hozadékai és kockázatai rendszerint a nyilvános szerepléstől való tartózkodásához vezet.

A nyilvános beszédmód birtoklása mellett a hierarchia magasabb szintjein az is inspirálhatja a nyilvános szereplést, hogy a hírnévnek és a popularitásnak a csúcsokhoz közelítve nő a vonzereje. E javak vagy beépülnek a magasabb státusokhoz kapcsolódó szerepelvárásokba, vagy legalábbis jól hasznosíthatók. Egy politikai vagy üzleti karriere törekvő embernek a popularitás nyilvánvalóan fontos dolog. Fogasabb kérdés, hogy mindez növeli vagy csökkenti a nyilvános szereplés iránti hajlandóságot, hiszen például a popularitás elvesztése a magasabb presztízsű rétegeknél, az említett okok miatt, jelentős veszteségekkel jár.
Egy 1993. decemberében lebonyolított survey-vizsgálat során, kísérletet tettem a nyilvános szereplési hajlandóság mérésére. A megcélzott attitűd operacionalizálásánál a vizsgálandó jelentőséget tágan értelmeztem. A tömegkommunikációs eszközökben tett megnyilatkozásokon kívül a kisebb közönség előtti fellépéseket, valamint a baráti társaságokban és ad hoc gyülekezetekben sorra kerülő állásfoglalásokat is „nyilvánosnak” tekintettem. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a felmerülő tartalmak jellege befolyásolhatja a nyilvános szereplési hajlandóságot, célszerűnek látszott a szóba jöhető szereplési formák variálása.

A legnagyobb nyilvános szereplési hajlandósággal természetesen azok rendelkeznek, akik valamennyi helyzetben készek voltak eleget tenni a kihívásnak. Az elhárítások számának növelésével fokozatosan csökken a nyilvános szereplési hajlandóság. A legalacsonyabb érték azoknál jelentkezik, akik mind a nyolc helyzetben kitértek a felszólítás elől.

Különösen élesen rajzolódik ki ez az összefüggés az iskolai végzettség fokozatain felfelé haladva, de – az észlelhető kisebb ingadozások ellenére – a trend a nettó jövedelem és a rétegek vonatkozásában is határozottan érvényesül. Mindazok az erőforrások, amelyeknek birtoklása előnyösen befolyásolja a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciót, növelik az emberek nyilvános szereplési hajlandóságát. A rétegződés szerinti eltérések a szakképzettség szintje és a vezető-beosztott reláció meghatározó jelentősége mellett az alkalmazott-autonóm vállalkozó pólusok fontosságát is kidomborítja. A magasan képzett szabadfoglalkozású pályákon kívül igen magas a faktorpontok értéke a kisiparosok, kiskereskedők és a vállalkozók csoportjában. Hasonló logikát követnek a település szerint megoszlások: a falvaktól a városok, majd a főváros felé haladva rendre növekszik a nyilvános szereplési hajlandóság. A magasabb státustudat, a nagyobb mérvű kulturális kompetencia, a szükséges kommunikációs skillek birtoklása, a hangsúlyosabban jelentkező affiliációs szükségletek és társaság sikerek iránti réteg-specifikus aspirációk egyaránt közrejátszhatnak a hierarchikus változók erős differenciáló szerepében.

A nem életkor szerinti különbségek rendkívül élesek. Számításba véve a női és férfi szerepekhez kapcsolódó tradicionális elvárások eltéréseit, valamint a nők viszonylag késői és korlátozott bekapcsolódását a polgári nyilvánosság intézményeibe, korántsem meglep, hogy a nyilvános szereplés iránt sokkal kisebb az affinitásuk.

Az iskolai végzettség hatása egyértelmű: közvetlenül a pozitív irányba hat a nyilvános szereplési hajlandóságra, de a közvetett hatása is ilyen irányú. A képzettebb embereknek intenzívebb a hírigénye, a növekvő hírfogyasztás viszont megint csak pozitív hatást gyakorol a nyilvánossági szereplési hajlandóságra. Más a helyzet az életkor esetében. Ennek növekedésével – ahogy azt már az egyszerű bontások is mutatták – mérséklődik a szereplési hajlandóság. A közvetlen és a közvetett hatás itt eltérő irányú. Az idősebb korosztályok felé haladva növekszik a rádiós és televíziós hírfogyasztás, s ezen keresztül az életkornak van egy pozitív irányú hatása is. Közvetlen módon ugyan – a hírfogyasztást is bevonva a prediktorok közé – az életkor hatása bizonyul a legerőteljesebbnek, a kor összhatását azonban csökkenti a magasabb életkor –> magasabb hírfogyasztás –> magasabb nyilvános szereplési hajlandóság láncolat. A rádiós és televíziós hírfogyasztás ilyen mérvű közvetlen magyarázóereje meglepő, mert összefüggésüket részben eltakarta az életkor és a hírfogyasztás „keresztbeállása”.

 
Egyéni feladatok, gyakorlatok

A szemelvények elolvasása után Ön hogyan ítéli meg saját nyilvános szereplési hajlandóságát? Mielőtt válaszolna a kérdésre, gondolja végig:

• Jelentkezne egy kvízműsorra?
• Az utcán Önt megszólító újságírónak válaszolna egy közüggyel kapcsolatos kérdésre?
• Alkalmi utitársával beszédbe szokott-e elegyedni?
• Egy lakossági fórumon állást foglalna egy Önt is érintő kérdésben?